2011. december 18., vasárnap
Éhe egy tenyérnek, éhe egy csóknak
Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben.
Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték. Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni.
Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.
A víz felszínén a jelzőfények és a csillagok incselkedve kergetőztek.
Túl zaklatott volt, nem látta meg a szépet.
Befelé figyelt, erősödő menekülési ösztöne azt diktálta, futnia kell, maga mögött hagyni a tengert, nem visszanézni, csak rohanni egyre messzebb, az oxigénhiánytól kapkodni a levegőt, és a lábai verte gyorsuló ritmusban követni szíve dobbanásait.
Helyben maradt és mégis utazott. Elnehezültek tagjai, mire megérkezett.
Ahogy nézte az ősöreg fát, lelassult benne is az idő.
Gerincét érezte meg elsőként. Csigolyái jelezték, erősen feszül háta a törzsnek. Nem emlékezett rá, mióta is üldögél itt. Kinyújtotta elgémberedett lábait. Lazított merev tartásán és várta, alsó végtagjaiban újra meginduljon a keringés. Lábfejének le-fel mozgatásával próbálta sürgetni a “meghangyásodás”-t. Tudta, amíg túl nem esik a sokezernyi csípésen, hiába is próbálna meg felállni, nem maradhatna talpon. Megcsóválta fejét. Hová is sietne? A macskáján kívül úgysem várja senki.
Szép ez a park, állapította meg, ahogy körbenézett. A tőle jobbra lévő fazsindelyes, hagymakupolás építményt akár Makovecz Imre is tervezhette, morfondírozott. Rosszul kezelték le a fát, a korhadástól már hézagos itt-ott a takarás. A festék is megkopott a tetőt fedő lemezeken. Nem esett jól felismernie az erős kontrasztot a több száz éves platán és a még nála is fiatalabb, enyészet kóstolgatta pavilon között.
Akkor bukkant fel az épület melletti ösvényen a lassan sétálva közeledő pár. Mindketten jóval túl jártak már a hetvenen. Egymás kezét fogták. Látszott, nem csak azért, hogy megkapaszkodjanak. Beszélgettek. Őt észre sem vették, ahogy elhaladtak mellette, annyira elmerültek a másikra figyelésben.
Elszégyellte magát, hisz illetlenség, ahogy rejtekéből kilesi titkukat, mégsem tudta róluk levenni a szemét.
A néni kicsit oldalra billentette fejét, úgy nevetett párjára, amikor megálltak egy pillanatra. Irigyelte a mozdulatot, ahogy a bácsi szabad kezével megsimította az arcát. A mozdulattal egyidőben úgy érezte, ő az, aki szájához húzza a férfitenyeret és bele csókol.
Mellkasában gyomrától indulva mind feljebb emelkedett a melegség, akár dagálykor a tenger.
Már nem kellett szorosra ölelnie magán kardigánját. Felállt a sziklán. Indultában a győztesek mosolyával feszült bele a bórába.
2011. szeptember 19., hétfő
2011. szeptember 16., péntek
Fényben vetkőző nő
Nagyanyja - édesanyja megítélése és a falu szája szerint - nem élt épp erkölcsös életet. Lehetett ebben valami, hisz az anyja két házasságon kívüli gyerek közé született, egyedüli törvényesként. Soha nem beszélt neki arról, őhozzá hogy viszonyult a falu és a többi gyerek, de biztos benne, érhették sérülések, különben nem emelt volna pici korától kezdve benne is a szexualitását jól körbezáró, koncentrikusan egymásra épülő gátrendszert.
Stabilnak bizonyultak a felhúzott falak, hisz házassága évei alatt úgy volt nő, hogy ez a védrendszer szinte teljesen ép maradt, a felszabadult szeretkezéseket, a teljes orgazmust sem ismerte meg. Nem mintha nem élvezte volna általában az együttléteket, de az örömhöz nála hozzátartozott a szégyenérzet és a hiány is, ami miatt az ágyban soha nem kerülhetett egy hullámhosszra férjével. Hiába sikerült időközben megszabadulnia néhány kevésbé szilárd tabutól, lelkiismeret-furdalás és pironkodás maradt mindegyik helyén. Talán ez is közrejátszott abban, hogy házassága utolsó éveiben már kerülte az intim együttléteket. Kapcsolatuk tűréshatárig mérgesedett, és párja egyre gyakrabban vágta fejéhez: "Te még arra sem vagy jó, hogy a lábad széttedd!". Ő pedig magába gömbölyödve ebből a mondatból épített újabb falat a meglévők köré.
Akkoriban férkőzött be életébe a második férfi. Kitartó közeledésével, szép szavaival ütött réseket az addig visszafojtott szexualitása gátrendszerén. Mellette lett valójában Asszony, de nőiességének megtapasztalása sem szabadította fel, inkább megijesztette. Kihátrált a kapcsolatból, ahol azért elég muníciót gyűjtött ahhoz, hogy kilépjen a házasságából is.
Azóta eltelt néhány év, és független nőként megélt nagy lánggal égető plátói szerelmet, és szerelem nélküli intim kapcsolatokat. Némelyiket érzelmi szálak fűtötték, de hosszabb, rövidebb ideig tartó, csupán a kémia működtette viszonyokba is belebonyolódott. Nála sem maradt el a korosztályára jellemző nagy futás. Közben megtanult különbséget tenni, de még mindig és mindenáron meg akarta találni azt, amiről maga sem tudta mi is valójában, csak a hiányát érezte. A megtapasztalások lassacskán kikezdték tartósnak hitt falait. Egy-egy omlás olykor betemette, és nehezen ásta magát újra a felszínre, máskor észrevétlen sodorta el az útjába került gátat érzékisége.
Egy idő után már nem keresgélte tovább azt a megfoghatatlan valamit, elhitte, csak a lányregényírók képzelete szülte.
És egy napon mégis ott találta magát az egyik füzetecskében. Nem tudta, és nem is érdekelte, mikor és hogy vehette át a főszerepet.
Vetkőzött. A férfi figyelte, ahogy sorban lekerültek róla a ruhadarabok. Ő pedig nem szégyenkezett meztelenségében. Visszamosolygott, mielőtt a fürdőszobába indult. Sokáig folyatta magára a forró vizet. Később arra gondolt, akkor moshatta le a hozzánőtt pózokat. Törölközésre szinte alig fordított időt. Amikor a hálószobába lépett, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz sem. Tarkójára tapadt fürtökkel, nedves bőrrel fészkelte be magát a férfi két karja közé. Olyan természetességgel szeretkeztek, követve egymás minden rezdülését, mintha sok éves szeretők lettek volna.
Együtt érkeztek meg a csend partjára.
http://tarcankinalom.blog.hu/2011/08/06/fenyben_vetkozo_no
Stabilnak bizonyultak a felhúzott falak, hisz házassága évei alatt úgy volt nő, hogy ez a védrendszer szinte teljesen ép maradt, a felszabadult szeretkezéseket, a teljes orgazmust sem ismerte meg. Nem mintha nem élvezte volna általában az együttléteket, de az örömhöz nála hozzátartozott a szégyenérzet és a hiány is, ami miatt az ágyban soha nem kerülhetett egy hullámhosszra férjével. Hiába sikerült időközben megszabadulnia néhány kevésbé szilárd tabutól, lelkiismeret-furdalás és pironkodás maradt mindegyik helyén. Talán ez is közrejátszott abban, hogy házassága utolsó éveiben már kerülte az intim együttléteket. Kapcsolatuk tűréshatárig mérgesedett, és párja egyre gyakrabban vágta fejéhez: "Te még arra sem vagy jó, hogy a lábad széttedd!". Ő pedig magába gömbölyödve ebből a mondatból épített újabb falat a meglévők köré.
Akkoriban férkőzött be életébe a második férfi. Kitartó közeledésével, szép szavaival ütött réseket az addig visszafojtott szexualitása gátrendszerén. Mellette lett valójában Asszony, de nőiességének megtapasztalása sem szabadította fel, inkább megijesztette. Kihátrált a kapcsolatból, ahol azért elég muníciót gyűjtött ahhoz, hogy kilépjen a házasságából is.
Azóta eltelt néhány év, és független nőként megélt nagy lánggal égető plátói szerelmet, és szerelem nélküli intim kapcsolatokat. Némelyiket érzelmi szálak fűtötték, de hosszabb, rövidebb ideig tartó, csupán a kémia működtette viszonyokba is belebonyolódott. Nála sem maradt el a korosztályára jellemző nagy futás. Közben megtanult különbséget tenni, de még mindig és mindenáron meg akarta találni azt, amiről maga sem tudta mi is valójában, csak a hiányát érezte. A megtapasztalások lassacskán kikezdték tartósnak hitt falait. Egy-egy omlás olykor betemette, és nehezen ásta magát újra a felszínre, máskor észrevétlen sodorta el az útjába került gátat érzékisége.
Egy idő után már nem keresgélte tovább azt a megfoghatatlan valamit, elhitte, csak a lányregényírók képzelete szülte.
És egy napon mégis ott találta magát az egyik füzetecskében. Nem tudta, és nem is érdekelte, mikor és hogy vehette át a főszerepet.
Vetkőzött. A férfi figyelte, ahogy sorban lekerültek róla a ruhadarabok. Ő pedig nem szégyenkezett meztelenségében. Visszamosolygott, mielőtt a fürdőszobába indult. Sokáig folyatta magára a forró vizet. Később arra gondolt, akkor moshatta le a hozzánőtt pózokat. Törölközésre szinte alig fordított időt. Amikor a hálószobába lépett, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz sem. Tarkójára tapadt fürtökkel, nedves bőrrel fészkelte be magát a férfi két karja közé. Olyan természetességgel szeretkeztek, követve egymás minden rezdülését, mintha sok éves szeretők lettek volna.
Együtt érkeztek meg a csend partjára.
http://tarcankinalom.blog.hu/2011/08/06/fenyben_vetkozo_no
2011. július 22., péntek
2011. július 5., kedd
Az eperlekvár szerelmes elektronjai
Az eperlekvár szerelmes elektronjai
Mindent tudni akarok!
Bár akkoriban kislány voltam, mégis tisztán emlékszem a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő fiúra, aki kalapáccsal nagyot sózott a tudást jelképező dióra.
Soha nem voltam egy könnyen megülős fajta, de Öveges professzor fizikai kísérletei is a székhez kötöztek. Most, hogy róla írok, újra látom a kicsi kocsit, ahogy végigszalad egy megdöntött falécen, de tisztán emlékszem a Delta szignáljában szánt húzó sarkkutatók arcára is.
Miután szüleim akkoriban késő estig dolgoztak, óvoda után a mama, vagy egy néni vigyázott rám. Ők mindenre azt mondták, hogy nem tudják, így nem nagyon volt alkalmam a nem épp nekem való információhalmaz emésztése során feltámadt miértjeimmel kit bombázni. Magam formáltam át a televízióból érkező tudást a magam alakította világképbe illeszthetővé.
A mindenséget például úgy képzeltem el, hogy amikor ott ülök a konyhai hokedlin láblóbálva, a kislábujjamban is hintázik egy ugyanolyan kislány, mint én, aki ül a konyhai hokedlin láblóbálva, és annak a konyhai hokedlin láblóbálva csücsülő kislánynak a kislábujjában is ott ülök én, és úgy vagyunk mi így együtt a mindenség, mint a matrjoska baba, amit Gyuri bácsi, a nagybátyám hozott nekem a Szovjetunióból, és nagyon szeretem.
Amikor kisiskolás lettem, már Istent kerestem, és helyét a világomban. Nem tudtam elhinni nagyanyámnak és Prim néninek a felhők közti trónuson üldögélő szakállas, öreg bácsit, elképzelni őt úgy, hogy körülötte röpködnek a szárnyat növesztett meghalt gyerekek angyalokként. Pedig mama nem csak mesélt erről, de aprócska színes képeket is mutatott.
Egyszer a legjobb barátnőm, az Anna, megsúgta, hogy anyukájával és apukájával minden vasárnap elmennek abba a templomba, ahol az Isten lakik. Attól kezdve én is meg akartam ismerni Istent, de a mama nem vitt el hozzá, hiába kértem, ő is csak esténként, az ágya mellett imádkozott.
Mire felnőttem, néhányszor már én is jártam abban a templomban, de egyszer sem találtam meg ott az Istent.
Évekkel később kezdtem csak a falakon kívül keresni.
De most nem is Istenről akartam mesélni, inkább a matrjoska babákról, a kis és nagy Ágotáról, az emberről és a kémiáról.
Mert mára már úgy gondolom, az ember nem matrjoska baba, tulajdonképpen egy szabadgyök, vagy mondhatnám úgy is, a világmindenség olyan molekulája vagy molekularészlete, amelyik a legkülső elektronhéján párosítatlan elektront tartalmaz. Ezek a párosítatlan elektronok pedig nagy intenzitással keresnek párt maguknak, tehát könnyen és gyorsan reakcióba lépnek más, olyan vegyületekkel, amelyektől elektronokat ragadhatnak el. De ez az elektronrablás a kifosztott sejtek károsodásához vezet.
Az élet pedig rövid, és egyre kevesebb szabadgyök találja meg közben fosztogatás helyett az antioxidánsát, a stabilitást.
Hogy mindez miről jutott eszembe?
Az a tegnapi telefonbeszélgetés hozta felszínre bennem a kis Ágotát, a matrjoska babákat, az embert és a kémiát, amikor is elmeséltem, eperlekvárt főzök éppen, és hogy most jöttem rá, a válásom óta nem is főztem lekvárt, nem tettem el befőttet és savanyúságot sem.
A telefonvonal másik végéről átizzott a mosoly, ahogy ismerősöm a mondókámba vágta, akkor te szerelmes vagy!
Hevesen tiltakoztam, legfőképp azért, mert az én tapasztalásom szerint a szerelem egyenlő az elektronrablással, és pont a lekvárfőzés a bizonyíték arra, hogy köszönöm, én most a világgal és önmagammal is harmóniában vagyok.
Mindent tudni akarok!
Bár akkoriban kislány voltam, mégis tisztán emlékszem a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő fiúra, aki kalapáccsal nagyot sózott a tudást jelképező dióra.
Soha nem voltam egy könnyen megülős fajta, de Öveges professzor fizikai kísérletei is a székhez kötöztek. Most, hogy róla írok, újra látom a kicsi kocsit, ahogy végigszalad egy megdöntött falécen, de tisztán emlékszem a Delta szignáljában szánt húzó sarkkutatók arcára is.
Miután szüleim akkoriban késő estig dolgoztak, óvoda után a mama, vagy egy néni vigyázott rám. Ők mindenre azt mondták, hogy nem tudják, így nem nagyon volt alkalmam a nem épp nekem való információhalmaz emésztése során feltámadt miértjeimmel kit bombázni. Magam formáltam át a televízióból érkező tudást a magam alakította világképbe illeszthetővé.
A mindenséget például úgy képzeltem el, hogy amikor ott ülök a konyhai hokedlin láblóbálva, a kislábujjamban is hintázik egy ugyanolyan kislány, mint én, aki ül a konyhai hokedlin láblóbálva, és annak a konyhai hokedlin láblóbálva csücsülő kislánynak a kislábujjában is ott ülök én, és úgy vagyunk mi így együtt a mindenség, mint a matrjoska baba, amit Gyuri bácsi, a nagybátyám hozott nekem a Szovjetunióból, és nagyon szeretem.
Amikor kisiskolás lettem, már Istent kerestem, és helyét a világomban. Nem tudtam elhinni nagyanyámnak és Prim néninek a felhők közti trónuson üldögélő szakállas, öreg bácsit, elképzelni őt úgy, hogy körülötte röpködnek a szárnyat növesztett meghalt gyerekek angyalokként. Pedig mama nem csak mesélt erről, de aprócska színes képeket is mutatott.
Egyszer a legjobb barátnőm, az Anna, megsúgta, hogy anyukájával és apukájával minden vasárnap elmennek abba a templomba, ahol az Isten lakik. Attól kezdve én is meg akartam ismerni Istent, de a mama nem vitt el hozzá, hiába kértem, ő is csak esténként, az ágya mellett imádkozott.
Mire felnőttem, néhányszor már én is jártam abban a templomban, de egyszer sem találtam meg ott az Istent.
Évekkel később kezdtem csak a falakon kívül keresni.
De most nem is Istenről akartam mesélni, inkább a matrjoska babákról, a kis és nagy Ágotáról, az emberről és a kémiáról.
Mert mára már úgy gondolom, az ember nem matrjoska baba, tulajdonképpen egy szabadgyök, vagy mondhatnám úgy is, a világmindenség olyan molekulája vagy molekularészlete, amelyik a legkülső elektronhéján párosítatlan elektront tartalmaz. Ezek a párosítatlan elektronok pedig nagy intenzitással keresnek párt maguknak, tehát könnyen és gyorsan reakcióba lépnek más, olyan vegyületekkel, amelyektől elektronokat ragadhatnak el. De ez az elektronrablás a kifosztott sejtek károsodásához vezet.
Az élet pedig rövid, és egyre kevesebb szabadgyök találja meg közben fosztogatás helyett az antioxidánsát, a stabilitást.
Hogy mindez miről jutott eszembe?
Az a tegnapi telefonbeszélgetés hozta felszínre bennem a kis Ágotát, a matrjoska babákat, az embert és a kémiát, amikor is elmeséltem, eperlekvárt főzök éppen, és hogy most jöttem rá, a válásom óta nem is főztem lekvárt, nem tettem el befőttet és savanyúságot sem.
A telefonvonal másik végéről átizzott a mosoly, ahogy ismerősöm a mondókámba vágta, akkor te szerelmes vagy!
Hevesen tiltakoztam, legfőképp azért, mert az én tapasztalásom szerint a szerelem egyenlő az elektronrablással, és pont a lekvárfőzés a bizonyíték arra, hogy köszönöm, én most a világgal és önmagammal is harmóniában vagyok.
2011. július 4., hétfő
2011. június 17., péntek
Publikációk Agria 2011. nyár
Standovár Ágota
fehér vásznamról
álmomban
mindenki alszik
eszmélek
lassított lépteim
tompítják
a hajnal neszeit
nem szeretnék
felzavarni senkit
kulcs harap a zárba
kilépek egy más világba
partjáról csodálom
ahogy kiflivé görbül
és szunnyad a tenger
védtelen mint én
most kileshetem
egy-egy mélyedésben
gondolatok cikáznak
azt képzelik magukról
aprócska halak
színesek
de rák-olló villan
elvágja a csendet
morranva ébredünk
nyújtózik a tenger
visszaköveteli övéit
negatívon
a pillanatvarázs
halott
míg én
fehér vásznamról
verem vissza
vetített képeit
Standovár Ágota
út
ki emlékszik mióta fut
honnan indult merre szaladt
sík vidéken tört előre
pókhálókban el-elakadt
bősz folyókat győzött már le
patak felett ívelt ő át
rohant rohant észt veszejtve
rég feledve úti célját
lankák fogták meg a tempót
völgybe futott sosem fáradt
újra domb jött lendületből
maga alá gyűrt néhányat
kifulladva torpan most meg
sötét hegyek állják útját
gondolkodik néhány percig
aztán bátran taktikát vált
jobbra fordul balra tér át
később mint egy ezüst szalag
átöleli a nagy hegyet
lassan bár de újra halad
kapaszkodik fel az égbe
fenyvesek közt kúszik bátran
sötétségből majd kilépve
fenn a csúcson új világ van
fehér vásznamról
álmomban
mindenki alszik
eszmélek
lassított lépteim
tompítják
a hajnal neszeit
nem szeretnék
felzavarni senkit
kulcs harap a zárba
kilépek egy más világba
partjáról csodálom
ahogy kiflivé görbül
és szunnyad a tenger
védtelen mint én
most kileshetem
egy-egy mélyedésben
gondolatok cikáznak
azt képzelik magukról
aprócska halak
színesek
de rák-olló villan
elvágja a csendet
morranva ébredünk
nyújtózik a tenger
visszaköveteli övéit
negatívon
a pillanatvarázs
halott
míg én
fehér vásznamról
verem vissza
vetített képeit
Standovár Ágota
út
ki emlékszik mióta fut
honnan indult merre szaladt
sík vidéken tört előre
pókhálókban el-elakadt
bősz folyókat győzött már le
patak felett ívelt ő át
rohant rohant észt veszejtve
rég feledve úti célját
lankák fogták meg a tempót
völgybe futott sosem fáradt
újra domb jött lendületből
maga alá gyűrt néhányat
kifulladva torpan most meg
sötét hegyek állják útját
gondolkodik néhány percig
aztán bátran taktikát vált
jobbra fordul balra tér át
később mint egy ezüst szalag
átöleli a nagy hegyet
lassan bár de újra halad
kapaszkodik fel az égbe
fenyvesek közt kúszik bátran
sötétségből majd kilépve
fenn a csúcson új világ van
2011. június 8., szerda
Dorombolj csak, hadd zokogjak
In rilievo - macskára és nőre
A tegnapi csupa borús után a mai napra ébredés tudatmódosíthatott, más oka nem lehet az éjszakámból átlopott csontnak, a rajta való végtelen rágódásnak, miszerint, csak a túlérzékeny, némi művészi vénával megterhelt emberekben keveredhetnek-e időnként össze a valós, fizikai megtapasztalások az álmokban, illetve mások elbeszélésein át megélt dolgokkal, oly annyira, hogy képtelenek józanul megítélni, mikor kebelezték magukba az idegent?
Bezzeg a gyerekek! Ők ilyen hülyeségeken csak nevetnek, számukra minden párhuzamos történés tiszta és egyforma intenzitással valóságos.
Ők nem kanyarognának erre meg arra, ahogy én teszem, nem akarnának be- és elővezetni, csak belekezdenének, és elejétől a végéig ragyogó szemmel mesélnék el az átélteket, hogy’aszongya:
A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába.
Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott. Ha valaki így látná, azt hihetné alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van.
Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér.
A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik.
Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.
Amikor a nő szipogóvá csendesedik, földre söpri a macskát.
Együtt indulnak a konyhába. Nyílik a hűtőszekrény ajtaja, felpattan a konzervdoboz teteje, eleség kerül a kistálba, majd a puha léptek visszatérnek a szobába.
A nő még mindig nem nyúl a villanykapcsolóhoz. Leül az íróasztal előtti székre, megemeli a telefonkagylót, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejti. A tíz karom ismét a combjába mélyed. A macska feje nagyot lök a karján, helyet igazít magának az ölében, ugrik, majd fészkelődik, míg az ujjak a hosszú, dús szőrzetbe nem túrnak.
A szoba padlójára hullik a suttogás:
csend partján szeretnék ülni veled, hátadnak feszíteni a hátam
A tegnapi csupa borús után a mai napra ébredés tudatmódosíthatott, más oka nem lehet az éjszakámból átlopott csontnak, a rajta való végtelen rágódásnak, miszerint, csak a túlérzékeny, némi művészi vénával megterhelt emberekben keveredhetnek-e időnként össze a valós, fizikai megtapasztalások az álmokban, illetve mások elbeszélésein át megélt dolgokkal, oly annyira, hogy képtelenek józanul megítélni, mikor kebelezték magukba az idegent?
Bezzeg a gyerekek! Ők ilyen hülyeségeken csak nevetnek, számukra minden párhuzamos történés tiszta és egyforma intenzitással valóságos.
Ők nem kanyarognának erre meg arra, ahogy én teszem, nem akarnának be- és elővezetni, csak belekezdenének, és elejétől a végéig ragyogó szemmel mesélnék el az átélteket, hogy’aszongya:
A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába.
Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott. Ha valaki így látná, azt hihetné alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van.
Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér.
A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik.
Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.
Amikor a nő szipogóvá csendesedik, földre söpri a macskát.
Együtt indulnak a konyhába. Nyílik a hűtőszekrény ajtaja, felpattan a konzervdoboz teteje, eleség kerül a kistálba, majd a puha léptek visszatérnek a szobába.
A nő még mindig nem nyúl a villanykapcsolóhoz. Leül az íróasztal előtti székre, megemeli a telefonkagylót, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejti. A tíz karom ismét a combjába mélyed. A macska feje nagyot lök a karján, helyet igazít magának az ölében, ugrik, majd fészkelődik, míg az ujjak a hosszú, dús szőrzetbe nem túrnak.
A szoba padlójára hullik a suttogás:
csend partján szeretnék ülni veled, hátadnak feszíteni a hátam
2011. június 5., vasárnap
Nőkemény
Nőkemény
Írta: Standovár Ágota
Te olyan kemény nő vagy, hallom gyakran, és azt is, hogy irigyelnek. Pedig dehogy vagyok én kemény, csak becsapom őket a magamkészítetette álcámmal. Az elmúlt években annyiszor bújtam már bele, hogy lassacskán hozzám nőtt.
Tudom, ez mit jelent. Sérült nő vagyok. Szerepjátszom, így védem meg magam, rejtem el érzékenységemet.
Nagy igyekezetembe beleszürkülve és szétfolyva simulok környezetembe. Alkalmanként mégis felcsillanok, ha váratlanul rám vetődik a fény, de olyankor is, amint tehetem, visszaigyekszem az árnyékba, elrejteni előtörő érzelmeimet.
Bújócskázom, meg ne lássanak, fel ne ismerjenek, ne bántsanak.
Hogy mióta játszom így? Idejét sem tudom. Abból, hogy számomra észrevétlen romlott meg a házasságom, úgy gondolom, már akkoriban is játszhattam, otthon a mindenre odafigyelő, a szeretetölelést és biztonságot nyújtó anyát, feleséget, szeretőt, a munkahelyemen meg eljátszottam a beosztottjaim és a főnököm elvárásainak megfelelő vezetőt.
Túlságosan belefáradhattam játékaimba, másképp nem ért volna autóbaleset. (Erre a tényre is csak néhány évvel később, új életemet játszva döbbentem rá.) Amikor a kanyarban elvesztettem uralmam az autó felett, és láttam közeledni a kamiont, nem féltem. Tudtam, hogy meghalok, és ettől a felismeréstől kezdve már a minden mindegy nyugalmát éreztem. Azt hiszem valamiféle ősi életösztöntől vezérelve mégis rántottam kettőt-hármat a kormányon. A határozott mozdulatokkal mentettem meg saját életemet.
A baleseti sebészeten aztán visszakaptam a hitem. Elhittem az orvosomnak, valamit még nem végeztem el, valami fontos dolgom van, másképp nem maradhattam volna itt.
Azon a napon hoztam meg fájdalmas döntéseimet, és verseket írni is aznap kezdtem.
Megszállottként használtam ki azt a néhány fiatal költőt, akikre a világhálón akadtam rá, és hajlandónak mutatkoztak foglalkozni a szövegeimmel. Megpróbáltam tőlük ellesni az írás fortélyait, mert a fejembe vettem, hogy jó költő leszek.
Kinek is akartam mindezzel bizonyítani? Magamnak. Mit is? Hogy képes vagyok megfelelni. De kinek, vagy minek kell megfelelnem? Két évembe telt, mire felismertem, csak a szeretetet hajszolom. Azt akarom elérni, hogy rám is legyenek végre büszkék, leginkább a szüleim, akikkel fiatal felnőttként szembeszálltam. Nem teljesítettem be álmukat. Nem lett belőlem jónevű ügyvéd.
Megszabadulva ettől a sokéves tehertől, könnyen tanultam újra a hitet önmagamban, és abban a nőben, aki lassacskán merészkedett elő belőlem.
Eleinte félénken, lesütött szemmel, majd egyre magasabbra emelt fejjel szemlélődtem körbe a világban. Kezek nyúltak felém. Volt, amelyiket elfogadtam. Mertem szeretni, és elhittem, sok-sok év után először, hogy szerethető vagyok. De azt senkinek nem hagytam, hogy karácsonyfává díszítsen olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezem. A cicomázási vágy legelső jelére kiléptem a kapcsolatból.
Amikor engem ért utol a szerelem, észre se vettem, ahogy teleaggattam üveggömbökkel az emberem.
Idővel minden karácsonyfa összeszárad, meghajlanak ágai, és hiába ragaszkodik az emberlánya a meghittség illúziójához, nincs olyan reggel, hogy egy-egy leszánkázott üveggömb ne heverne a lába előtt.
A kemény nő tudja, a karácsonyfák nem fenyők, a kemény nő tudja, a fenyők csak a szabadban nőhetnek az égig, és egy kemény nő nem fél kiköltözni az erdőbe, ahol nincs szüksége álcákra, és nem kell ábrándokat vetítenie karácsonyemberre.
A kemény nő tudja, az igazi keménység az, ha sírásra és nevetésre vetkőznek a fák.
Kemény nő vagyok?
Majd ha én is ott állok csupaszon, akkor leszek kemény nő, ugyanakkor nőiességemben lágy.
Írta: Standovár Ágota
Te olyan kemény nő vagy, hallom gyakran, és azt is, hogy irigyelnek. Pedig dehogy vagyok én kemény, csak becsapom őket a magamkészítetette álcámmal. Az elmúlt években annyiszor bújtam már bele, hogy lassacskán hozzám nőtt.
Tudom, ez mit jelent. Sérült nő vagyok. Szerepjátszom, így védem meg magam, rejtem el érzékenységemet.
Nagy igyekezetembe beleszürkülve és szétfolyva simulok környezetembe. Alkalmanként mégis felcsillanok, ha váratlanul rám vetődik a fény, de olyankor is, amint tehetem, visszaigyekszem az árnyékba, elrejteni előtörő érzelmeimet.
Bújócskázom, meg ne lássanak, fel ne ismerjenek, ne bántsanak.
Hogy mióta játszom így? Idejét sem tudom. Abból, hogy számomra észrevétlen romlott meg a házasságom, úgy gondolom, már akkoriban is játszhattam, otthon a mindenre odafigyelő, a szeretetölelést és biztonságot nyújtó anyát, feleséget, szeretőt, a munkahelyemen meg eljátszottam a beosztottjaim és a főnököm elvárásainak megfelelő vezetőt.
Túlságosan belefáradhattam játékaimba, másképp nem ért volna autóbaleset. (Erre a tényre is csak néhány évvel később, új életemet játszva döbbentem rá.) Amikor a kanyarban elvesztettem uralmam az autó felett, és láttam közeledni a kamiont, nem féltem. Tudtam, hogy meghalok, és ettől a felismeréstől kezdve már a minden mindegy nyugalmát éreztem. Azt hiszem valamiféle ősi életösztöntől vezérelve mégis rántottam kettőt-hármat a kormányon. A határozott mozdulatokkal mentettem meg saját életemet.
A baleseti sebészeten aztán visszakaptam a hitem. Elhittem az orvosomnak, valamit még nem végeztem el, valami fontos dolgom van, másképp nem maradhattam volna itt.
Azon a napon hoztam meg fájdalmas döntéseimet, és verseket írni is aznap kezdtem.
Megszállottként használtam ki azt a néhány fiatal költőt, akikre a világhálón akadtam rá, és hajlandónak mutatkoztak foglalkozni a szövegeimmel. Megpróbáltam tőlük ellesni az írás fortélyait, mert a fejembe vettem, hogy jó költő leszek.
Kinek is akartam mindezzel bizonyítani? Magamnak. Mit is? Hogy képes vagyok megfelelni. De kinek, vagy minek kell megfelelnem? Két évembe telt, mire felismertem, csak a szeretetet hajszolom. Azt akarom elérni, hogy rám is legyenek végre büszkék, leginkább a szüleim, akikkel fiatal felnőttként szembeszálltam. Nem teljesítettem be álmukat. Nem lett belőlem jónevű ügyvéd.
Megszabadulva ettől a sokéves tehertől, könnyen tanultam újra a hitet önmagamban, és abban a nőben, aki lassacskán merészkedett elő belőlem.
Eleinte félénken, lesütött szemmel, majd egyre magasabbra emelt fejjel szemlélődtem körbe a világban. Kezek nyúltak felém. Volt, amelyiket elfogadtam. Mertem szeretni, és elhittem, sok-sok év után először, hogy szerethető vagyok. De azt senkinek nem hagytam, hogy karácsonyfává díszítsen olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezem. A cicomázási vágy legelső jelére kiléptem a kapcsolatból.
Amikor engem ért utol a szerelem, észre se vettem, ahogy teleaggattam üveggömbökkel az emberem.
Idővel minden karácsonyfa összeszárad, meghajlanak ágai, és hiába ragaszkodik az emberlánya a meghittség illúziójához, nincs olyan reggel, hogy egy-egy leszánkázott üveggömb ne heverne a lába előtt.
A kemény nő tudja, a karácsonyfák nem fenyők, a kemény nő tudja, a fenyők csak a szabadban nőhetnek az égig, és egy kemény nő nem fél kiköltözni az erdőbe, ahol nincs szüksége álcákra, és nem kell ábrándokat vetítenie karácsonyemberre.
A kemény nő tudja, az igazi keménység az, ha sírásra és nevetésre vetkőznek a fák.
Kemény nő vagyok?
Majd ha én is ott állok csupaszon, akkor leszek kemény nő, ugyanakkor nőiességemben lágy.
2011. március 19., szombat
2011. március 12., szombat
Publikációk Agria 2011. tavasz
Standovár Ágota
Nő a lámpák mögül
-részlet-
lepecsételve
mint elhagyott ház
a piszkos ablakon
lesnék át én is
de megállítom
a rebbenő kezet
törölni nem hagyom
bulímia
hiába indultam a fény felé
minden láblendítéssel
saját árnyékomra lépek
a hold kerekedik én sorvadok
gyomromra tett kézzel
ész nélkül habzsolom szavaidat
mégis amint nem figyelsz
befogadott mondataid
egyszerűen visszaöklendezem
kettős benn
Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend.
Oldalának feszül most két ember.
Eggyé lágyítja őket a kovász.
Lassan körbeölel.
Fojt.
Kéz és láb.
Mozdulna.
Nem talál utat.
Pőrén
Fejtetőre érkeznek a vízcseppek.
Átváltom a kart. Erősödik a nyomás.
Gerincoszlopom mentén
ujjaidra emlékeznek
a csomóba rándult izmok.
Arcomba zubog a hideg sugár.
Apró tűcseppek. Tűzcseppek,
ahogy mellemre érkeznek.
Hiányzik a szád.
Nő a lámpák mögül
-részlet-
lepecsételve
mint elhagyott ház
a piszkos ablakon
lesnék át én is
de megállítom
a rebbenő kezet
törölni nem hagyom
bulímia
hiába indultam a fény felé
minden láblendítéssel
saját árnyékomra lépek
a hold kerekedik én sorvadok
gyomromra tett kézzel
ész nélkül habzsolom szavaidat
mégis amint nem figyelsz
befogadott mondataid
egyszerűen visszaöklendezem
kettős benn
Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend.
Oldalának feszül most két ember.
Eggyé lágyítja őket a kovász.
Lassan körbeölel.
Fojt.
Kéz és láb.
Mozdulna.
Nem talál utat.
Pőrén
Fejtetőre érkeznek a vízcseppek.
Átváltom a kart. Erősödik a nyomás.
Gerincoszlopom mentén
ujjaidra emlékeznek
a csomóba rándult izmok.
Arcomba zubog a hideg sugár.
Apró tűcseppek. Tűzcseppek,
ahogy mellemre érkeznek.
Hiányzik a szád.
2011. január 29., szombat
Válságképek
Nem veszem fel
Ma délben felhívtak.
Udvariasan érdeklődött
az ügyemet intéző
nő az áramszolgáltató
kintlévőségeit kezelő
cégtől, alkalmas-e
az időpont egyeztetésre.
Nemet kellett mondanom.
Magyarázatképpen
annyit még hozzá-
fűztem, hogy a munka-
helyemen tartózkodom,
de elharaptam,
hogy többet ne
keressen,
se részletekben,
se egy összegben
nem tudom ki-
egyenlíteni
a hátralékom.
Zár-lat
Fenyeget az áram-
szolgáltat-
ó. Ha nem vagyok
védett, a hálózat-
ból kikötnek.
Nem rettenek
meg.
Számba veszem,
falatnyi kenyér
helyett
a villanyra éhes
berendezéseket.
Fagyasztó,
gyomra üres.
TV-t
már évek óta nem
nézek.
Mosogatógépemet
nyolcszáz forintért
két hete szemre-
vételezte a mester.
Akkor még
a mosógép
kiszivattyúzta
magából
a vizet. A bojler,
fogyasztóként
nem
érdekel.
Gáz
van.
Végreajtó
Amikor megjött,
már az ajtóban
nekem
szegezte a végre-
hajtó, ugye
nincs semmink,
amit el-
vihetne. Gyorsan
üljünk le
a konyhában,
hogy a papírokat
kitölthesse,
mert ma
délután még a lépcső-
házban nyolc lakás-
ba be kell
jutnia
Ma délben felhívtak.
Udvariasan érdeklődött
az ügyemet intéző
nő az áramszolgáltató
kintlévőségeit kezelő
cégtől, alkalmas-e
az időpont egyeztetésre.
Nemet kellett mondanom.
Magyarázatképpen
annyit még hozzá-
fűztem, hogy a munka-
helyemen tartózkodom,
de elharaptam,
hogy többet ne
keressen,
se részletekben,
se egy összegben
nem tudom ki-
egyenlíteni
a hátralékom.
Zár-lat
Fenyeget az áram-
szolgáltat-
ó. Ha nem vagyok
védett, a hálózat-
ból kikötnek.
Nem rettenek
meg.
Számba veszem,
falatnyi kenyér
helyett
a villanyra éhes
berendezéseket.
Fagyasztó,
gyomra üres.
TV-t
már évek óta nem
nézek.
Mosogatógépemet
nyolcszáz forintért
két hete szemre-
vételezte a mester.
Akkor még
a mosógép
kiszivattyúzta
magából
a vizet. A bojler,
fogyasztóként
nem
érdekel.
Gáz
van.
Végreajtó
Amikor megjött,
már az ajtóban
nekem
szegezte a végre-
hajtó, ugye
nincs semmink,
amit el-
vihetne. Gyorsan
üljünk le
a konyhában,
hogy a papírokat
kitölthesse,
mert ma
délután még a lépcső-
házban nyolc lakás-
ba be kell
jutnia
2011. január 9., vasárnap
2011. január 2., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
