2011. június 17., péntek

Publikációk Agria 2011. nyár

Standovár Ágota
fehér vásznamról


álmomban
mindenki alszik
eszmélek
lassított lépteim
tompítják
a hajnal neszeit
nem szeretnék
felzavarni senkit
kulcs harap a zárba
kilépek egy más világba
partjáról csodálom
ahogy kiflivé görbül
és szunnyad a tenger
védtelen mint én
most kileshetem
egy-egy mélyedésben
gondolatok cikáznak
azt képzelik magukról
aprócska halak
színesek
de rák-olló villan
elvágja a csendet
morranva ébredünk
nyújtózik a tenger
visszaköveteli övéit
negatívon
a pillanatvarázs
halott
míg én
fehér vásznamról
verem vissza
vetített képeit


Standovár Ágota
út



ki emlékszik mióta fut
honnan indult merre szaladt
sík vidéken tört előre
pókhálókban el-elakadt

bősz folyókat győzött már le
patak felett ívelt ő át
rohant rohant észt veszejtve
rég feledve úti célját

lankák fogták meg a tempót
völgybe futott sosem fáradt
újra domb jött lendületből
maga alá gyűrt néhányat

kifulladva torpan most meg
sötét hegyek állják útját
gondolkodik néhány percig
aztán bátran taktikát vált

jobbra fordul balra tér át
később mint egy ezüst szalag
átöleli a nagy hegyet
lassan bár de újra halad

kapaszkodik fel az égbe
fenyvesek közt kúszik bátran
sötétségből majd kilépve
fenn a csúcson új világ van

2011. június 8., szerda

Dorombolj csak, hadd zokogjak

In rilievo - macskára és nőre

A tegnapi csupa borús után a mai napra ébredés tudatmódosíthatott, más oka nem lehet az éjszakámból átlopott csontnak, a rajta való végtelen rágódásnak, miszerint, csak a túlérzékeny, némi művészi vénával megterhelt emberekben keveredhetnek-e időnként össze a valós, fizikai megtapasztalások az álmokban, illetve mások elbeszélésein át megélt dolgokkal, oly annyira, hogy képtelenek józanul megítélni, mikor kebelezték magukba az idegent?

Bezzeg a gyerekek! Ők ilyen hülyeségeken csak nevetnek, számukra minden párhuzamos történés tiszta és egyforma intenzitással valóságos.

Ők nem kanyarognának erre meg arra, ahogy én teszem, nem akarnának be- és elővezetni, csak belekezdenének, és elejétől a végéig ragyogó szemmel mesélnék el az átélteket, hogy’aszongya:

A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába.

Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott. Ha valaki így látná, azt hihetné alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van.

Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér.

A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik.

Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.

Amikor a nő szipogóvá csendesedik, földre söpri a macskát.

Együtt indulnak a konyhába. Nyílik a hűtőszekrény ajtaja, felpattan a konzervdoboz teteje, eleség kerül a kistálba, majd a puha léptek visszatérnek a szobába.

A nő még mindig nem nyúl a villanykapcsolóhoz. Leül az íróasztal előtti székre, megemeli a telefonkagylót, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejti. A tíz karom ismét a combjába mélyed. A macska feje nagyot lök a karján, helyet igazít magának az ölében, ugrik, majd fészkelődik, míg az ujjak a hosszú, dús szőrzetbe nem túrnak.

A szoba padlójára hullik a suttogás:

csend partján szeretnék ülni veled, hátadnak feszíteni a hátam

2011. június 5., vasárnap

Nőkemény

Nőkemény

Írta: Standovár Ágota

Te olyan kemény nő vagy, hallom gyakran, és azt is, hogy irigyelnek. Pedig dehogy vagyok én kemény, csak becsapom őket a magamkészítetette álcámmal. Az elmúlt években annyiszor bújtam már bele, hogy lassacskán hozzám nőtt.

Tudom, ez mit jelent. Sérült nő vagyok. Szerepjátszom, így védem meg magam, rejtem el érzékenységemet.

Nagy igyekezetembe beleszürkülve és szétfolyva simulok környezetembe. Alkalmanként mégis felcsillanok, ha váratlanul rám vetődik a fény, de olyankor is, amint tehetem, visszaigyekszem az árnyékba, elrejteni előtörő érzelmeimet.

Bújócskázom, meg ne lássanak, fel ne ismerjenek, ne bántsanak.

Hogy mióta játszom így? Idejét sem tudom. Abból, hogy számomra észrevétlen romlott meg a házasságom, úgy gondolom, már akkoriban is játszhattam, otthon a mindenre odafigyelő, a szeretetölelést és biztonságot nyújtó anyát, feleséget, szeretőt, a munkahelyemen meg eljátszottam a beosztottjaim és a főnököm elvárásainak megfelelő vezetőt.

Túlságosan belefáradhattam játékaimba, másképp nem ért volna autóbaleset. (Erre a tényre is csak néhány évvel később, új életemet játszva döbbentem rá.) Amikor a kanyarban elvesztettem uralmam az autó felett, és láttam közeledni a kamiont, nem féltem. Tudtam, hogy meghalok, és ettől a felismeréstől kezdve már a minden mindegy nyugalmát éreztem. Azt hiszem valamiféle ősi életösztöntől vezérelve mégis rántottam kettőt-hármat a kormányon. A határozott mozdulatokkal mentettem meg saját életemet.

A baleseti sebészeten aztán visszakaptam a hitem. Elhittem az orvosomnak, valamit még nem végeztem el, valami fontos dolgom van, másképp nem maradhattam volna itt.

Azon a napon hoztam meg fájdalmas döntéseimet, és verseket írni is aznap kezdtem.

Megszállottként használtam ki azt a néhány fiatal költőt, akikre a világhálón akadtam rá, és hajlandónak mutatkoztak foglalkozni a szövegeimmel. Megpróbáltam tőlük ellesni az írás fortélyait, mert a fejembe vettem, hogy jó költő leszek.

Kinek is akartam mindezzel bizonyítani? Magamnak. Mit is? Hogy képes vagyok megfelelni. De kinek, vagy minek kell megfelelnem? Két évembe telt, mire felismertem, csak a szeretetet hajszolom. Azt akarom elérni, hogy rám is legyenek végre büszkék, leginkább a szüleim, akikkel fiatal felnőttként szembeszálltam. Nem teljesítettem be álmukat. Nem lett belőlem jónevű ügyvéd.

Megszabadulva ettől a sokéves tehertől, könnyen tanultam újra a hitet önmagamban, és abban a nőben, aki lassacskán merészkedett elő belőlem.

Eleinte félénken, lesütött szemmel, majd egyre magasabbra emelt fejjel szemlélődtem körbe a világban. Kezek nyúltak felém. Volt, amelyiket elfogadtam. Mertem szeretni, és elhittem, sok-sok év után először, hogy szerethető vagyok. De azt senkinek nem hagytam, hogy karácsonyfává díszítsen olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezem. A cicomázási vágy legelső jelére kiléptem a kapcsolatból.

Amikor engem ért utol a szerelem, észre se vettem, ahogy teleaggattam üveggömbökkel az emberem.

Idővel minden karácsonyfa összeszárad, meghajlanak ágai, és hiába ragaszkodik az emberlánya a meghittség illúziójához, nincs olyan reggel, hogy egy-egy leszánkázott üveggömb ne heverne a lába előtt.

A kemény nő tudja, a karácsonyfák nem fenyők, a kemény nő tudja, a fenyők csak a szabadban nőhetnek az égig, és egy kemény nő nem fél kiköltözni az erdőbe, ahol nincs szüksége álcákra, és nem kell ábrándokat vetítenie karácsonyemberre.

A kemény nő tudja, az igazi keménység az, ha sírásra és nevetésre vetkőznek a fák.

Kemény nő vagyok?

Majd ha én is ott állok csupaszon, akkor leszek kemény nő, ugyanakkor nőiességemben lágy.