Publikáció 2016

A Szőrös Kő 2016. évi harmadik száma - három versemmel

Szőrös Kő online 2016. 07. 30. 

Standovár Ágota

hetente kétszer

hetente kétszer dugni kell 

érzelmeket a bőr alá 

hetente kétszer tudni kell 

én is tartozom valahová 

hetente kétszer rettegni kell 

hogy megcsörren a telefon

hetente kétszer érezni kell 

úgy teszem ahogy én akarom

hetente kétszer hagyni kell 

hogy öledbe hajoljon az értelem

hetente kétszer álmodni kell 

bal markod mellem nem engedi el 

hetente kétszer hinni kell 

a kompromisszum nem megalkuvás

hetente kétszer hazudni kell

ez nem szerelem ez valami más

...

ez nem szerelem ez valami más

hetente kétszer hazudni kell

a kompromisszum nem megalkuvás

hetente kétszer hinni kell

bal markod mellem nem engedi el

hetente kétszer álmodni kell

hogy öledbe hajoljon az értelem

hetente kétszer hagyni kell

úgy teszem ahogy én akarom

hetente kétszer érezni kell

hogy megcsörren a telefon

hetente kétszer rettegni kell

én is tartozom valahová

hetente kétszer tudni kell

érzelmeket a bőr alá

hetente kétszer dugni kell

határtánc 

vajon hol húzódik 

a tűréshatár és 

lehet-e mentség 

a szerelem mikor

harmadikként kopogtat 

megnyugvást hozhat 

ha érzéseid kitéped 

akár egy füzetlapot 

gombóccá gyűröd majd 

csont nélkül a legelső 

kukába bedobod 

lehet-e szabad-e 

úgy szeretned mintha 

utcai cipőd váltanád 

otthoni papucsra 

mindent a maga helyén 

és idejében kiveszed 

órádból az elemet 

hogy eljátszd az Istent 

lehet-e szabad-e 

én szeretlek 

te szeretsz 

ő szeretett 

hogy is van ez 

Uram 

ritmust vétettem

pőrén 

fejtetőre érkeznek a vízcseppek

átváltom a kart erősödik a nyomás

gerincoszlopom mentén 

ujjaidra emlékeznek 

a csomóba rándult izmok

arcomba zubog a hideg sugár

apró tűcseppek tűzcseppek

ahogy mellemre érkeznek

hiányzik a szád

Rogoznica

Words - Ane Brun

A semmi ágán ülsz, szívem

                            „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak,”  Prédikátor könyve 3.1

Mindennek, ami van, lennie kell kezdetének és végének is. Vajon miért érzem mégis úgy, írnom kell neked? Írni, függőágon.

Kezdjem ott, hogy kerülgetem a papucsot? Fel kéne emelnem, levinni az előszobába, betenni a cipős szekrénybe. De én ott hagyom a szoba közepén, mert tegnap reggel te léptél ki belőle.
Közben az jut az eszembe, hogy este, amikor anyáddal beszéltem, bordáim kiszorították tüdőmből az aliglevegőm.

Elmondtam, nincs bajod, jó helyen vagy, a közösség befogadott. Erre rám zúdította, hogy 6 éves korodban napokig imádkozott érted. És Isten visszahozott a klinikai halálból, meggyógyított, de valamit mégis elronthatott benned. Mert hiába a tehetséged, tönkreteszed magad és a körülötted élőket. Már nem tud rajtad segíteni, beléd öregedett. Nem hisz semmiféle programban, mégis azt kívánja, legyen erőd és kitartásod hozzá.

Vagy ezt mégse írjam le neked?

Inkább meséljek arról, hogy tegnap felhívott a barátom, részegen, mondta, csak mondta a semmit, annyi időt sem hagyva nekem, hogy közbevágjak. Írjam le, hogy őt hallgattam, de téged láttalak, ahogy ülsz a számítógépem előtt, hangosan fogalmazod a levelet, amit írsz.  Amikor befejezed az írást, felállsz, a szőnyegpadlóra borítod ócska táskád tartalmát, leguggolsz, válogatsz a ruhadarabok között. Egyik sem a tiéd, mind kölcsönbe kaptad, mert otthonról, csak az igazolványaidat és a telefonod hoztad el.

Félre hajtott fejjel figyellek, majd hozzád lépek. Átölelnélek. Mégsem teszem meg. Kiveszem kezedből a kockás inget, összehajtom. Felszedem a szétszórt pólókat, nadrágokat, és becsomagolok helyetted. Gondoskodóan, mintha én lennék az anyád. Rövid idő alatt rájövök, arra használom az anyaszerepet, hogy nőként távol tarthassam magam tőled.

365 napra mész el, szándékod szerint, én pedig elkísérlek a hegyre vezető falépcső aljáig, mert ezt kérted.

Ülünk az autóbuszon. Hüvelykujjad folyamatosan simogatja kézfejem. Túl gyorsan érkezünk meg.

Nézem a lépcsősort. Egyik cigit a másik után szívjuk el. Búcsúznunk kéne. Végre megszólalsz. Azt mondod, jó lenne, ha elkísérnélek a házig. Itt az utcán mégsem pakolhatsz ki a tengerészzsákomból.

Logikus érvelés. Fokról fokra követlek.

Fent már várnak rád. Férfiölelések.Újra és újra kezet rázok. Zavarban vagyok. Az üvegfal mögül is többen figyelnek.

Megpróbálok belekapaszkodni tekintetedbe, de te már 20 kilométer és 364 nap távolságra vagy tőlem.

Vendégek

Amikor az uszodából hazaértem, Tibi bácsi és Ili néni ott terpeszkedett a kanapén. Tibi bácsi csokit hozott, mint mindig, Ili néni is épp úgy bökött, mint mindig, Pisti meg már alig várt. Nem örültem. Amikor Ili néniék nálunk vannak, mindig azt kell hallgatnom, hogy Pisti a legjobb gyerek. Mamiék meg csak bólogatnak. Be is akartam menni a szobámba, aztán mégis maradtam, hogy Pistit ne kelljen magammal vinnem. Inkább én is bólogattam. Apa folyamatosan töltögette a poharakat. Figyeltem, ahogy Tibi bácsi feje egyre vörösebb lett. Ili néni meg csak mondta, mondta. Akkor már mami is furcsán nézett apára, apa meg úgy vigyorgott,  mint a tejbetök. Később apa ki is ment a fürdőszobába, de a mamit is mintha bolhák csipkedték volna a fotelban. Pisti meg engem piszkált. Közben  este lett, de se Ili néni, se Tibi bácsi, de még Pisti se vette észre, hogy kint már egészen sötét van. Akkor jutott eszembe, hogy a múltkor mami azt mondta a Csöpi néninek, nem szereti Ili néniéket, mert potyalesők, és egészen addig nem lehet kitenni őket a lakásból, amíg fel nem isznak nálunk mindent. Meg is néztem gyorsan az üveget. Még volt benne. Közben apa is visszajött a szobába, és kitöltötte a maradékot. Ili néni éppen azt mesélte a maminak, hogy azért szeret hozzánk járni, mert senki mással nem tud ennyire jól elbeszélgetni. Mami erre elnézést kért, és most ő ment ki. Én a poharakat figyeltem, de közben azért orrba vágtam a Pistit.

Nem értem, miért nem mondja azt apa, hogy kiürült a bárszekrény.