Words - Ane Brun

A semmi ágán ülsz, szívem

                            „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak,”  Prédikátor könyve 3.1

Mindennek, ami van, lennie kell kezdetének és végének is. Vajon miért érzem mégis úgy, írnom kell neked? Írni, függőágon.

Kezdjem ott, hogy kerülgetem a papucsot? Fel kéne emelnem, levinni az előszobába, betenni a cipős szekrénybe. De én ott hagyom a szoba közepén, mert tegnap reggel te léptél ki belőle.
Közben az jut az eszembe, hogy este, amikor anyáddal beszéltem, bordáim kiszorították tüdőmből az aliglevegőm.

Elmondtam, nincs bajod, jó helyen vagy, a közösség befogadott. Erre rám zúdította, hogy 6 éves korodban napokig imádkozott érted. És Isten visszahozott a klinikai halálból, meggyógyított, de valamit mégis elronthatott benned. Mert hiába a tehetséged, tönkreteszed magad és a körülötted élőket. Már nem tud rajtad segíteni, beléd öregedett. Nem hisz semmiféle programban, mégis azt kívánja, legyen erőd és kitartásod hozzá.

Vagy ezt mégse írjam le neked?

Inkább meséljek arról, hogy tegnap felhívott a barátom, részegen, mondta, csak mondta a semmit, annyi időt sem hagyva nekem, hogy közbevágjak. Írjam le, hogy őt hallgattam, de téged láttalak, ahogy ülsz a számítógépem előtt, hangosan fogalmazod a levelet, amit írsz.  Amikor befejezed az írást, felállsz, a szőnyegpadlóra borítod ócska táskád tartalmát, leguggolsz, válogatsz a ruhadarabok között. Egyik sem a tiéd, mind kölcsönbe kaptad, mert otthonról, csak az igazolványaidat és a telefonod hoztad el.

Félre hajtott fejjel figyellek, majd hozzád lépek. Átölelnélek. Mégsem teszem meg. Kiveszem kezedből a kockás inget, összehajtom. Felszedem a szétszórt pólókat, nadrágokat, és becsomagolok helyetted. Gondoskodóan, mintha én lennék az anyád. Rövid idő alatt rájövök, arra használom az anyaszerepet, hogy nőként távol tarthassam magam tőled.

365 napra mész el, szándékod szerint, én pedig elkísérlek a hegyre vezető falépcső aljáig, mert ezt kérted.

Ülünk az autóbuszon. Hüvelykujjad folyamatosan simogatja kézfejem. Túl gyorsan érkezünk meg.

Nézem a lépcsősort. Egyik cigit a másik után szívjuk el. Búcsúznunk kéne. Végre megszólalsz. Azt mondod, jó lenne, ha elkísérnélek a házig. Itt az utcán mégsem pakolhatsz ki a tengerészzsákomból.

Logikus érvelés. Fokról fokra követlek.

Fent már várnak rád. Férfiölelések.Újra és újra kezet rázok. Zavarban vagyok. Az üvegfal mögül is többen figyelnek.

Megpróbálok belekapaszkodni tekintetedbe, de te már 20 kilométer és 364 nap távolságra vagy tőlem.

Vendégek

Amikor az uszodából hazaértem, Tibi bácsi és Ili néni ott terpeszkedett a kanapén. Tibi bácsi csokit hozott, mint mindig, Ili néni is épp úgy bökött, mint mindig, Pisti meg már alig várt. Nem örültem. Amikor Ili néniék nálunk vannak, mindig azt kell hallgatnom, hogy Pisti a legjobb gyerek. Mamiék meg csak bólogatnak. Be is akartam menni a szobámba, aztán mégis maradtam, hogy Pistit ne kelljen magammal vinnem. Inkább én is bólogattam. Apa folyamatosan töltögette a poharakat. Figyeltem, ahogy Tibi bácsi feje egyre vörösebb lett. Ili néni meg csak mondta, mondta. Akkor már mami is furcsán nézett apára, apa meg úgy vigyorgott,  mint a tejbetök. Később apa ki is ment a fürdőszobába, de a mamit is mintha bolhák csipkedték volna a fotelban. Pisti meg engem piszkált. Közben  este lett, de se Ili néni, se Tibi bácsi, de még Pisti se vette észre, hogy kint már egészen sötét van. Akkor jutott eszembe, hogy a múltkor mami azt mondta a Csöpi néninek, nem szereti Ili néniéket, mert potyalesők, és egészen addig nem lehet kitenni őket a lakásból, amíg fel nem isznak nálunk mindent. Meg is néztem gyorsan az üveget. Még volt benne. Közben apa is visszajött a szobába, és kitöltötte a maradékot. Ili néni éppen azt mesélte a maminak, hogy azért szeret hozzánk járni, mert senki mással nem tud ennyire jól elbeszélgetni. Mami erre elnézést kért, és most ő ment ki. Én a poharakat figyeltem, de közben azért orrba vágtam a Pistit.

Nem értem, miért nem mondja azt apa, hogy kiürült a bárszekrény.

Más nap

Fájdalmat érzel a mellkasodban, ahogy tudatodba siklik valami, valami fémesen éles. Még nem fogod fel, mi is történik veled. A pillanat embriópózból jézusi tartásba kényszerít. Tarkód és gerinced izomfeszülését azonnal oldja az egész testeden végigfutó remegés. Megpróbálsz uralkodni magadon, megkapaszkodni abban, amit nem akartál elengedni, mégis kicsúszik a markodból. Tüdődből sípolva áramlik ki a levegő. Ösztönből kiáltanál segítségért, de nem teszed.

Újra hallod a hangot. Kényszerít, hogy kinyisd a szemed, de te úgy döntesz, inkább menekülőre fogod, szorosabbra zárt szemhéjjal. Mégis beszűrődnek mögé a körülötted lévő tárgyak körvonalai. Reggel van. Csütörtök. A felismerés néhány másodpercre ismét a biztonság érzetével tölt el. Kinyitod a szemed. Konstatálod, egyedül vagy a szobában. Sóhajtasz. Magadhoz öleled a meleget, aztán nyújtózol, lerúgod a takarót és felkelsz. Bekapcsolod a rádiót. Rágyújtasz. Kávét főzöl. Gyorsabb zuhanyozásra késztet a fürdőszobába utánad kúszó illat.

Köpenyben ücsörögsz az asztalnál, pedig már rég felolvasták a híreket...

Kutyáid körülötted ugrálnak, amikor kitolod a kocsit a garázsból. Bezárod őket a felső udvarba, mielőtt elindulsz. Szokásos rutinmozdulatok, és már az utcán vagy. Még visszanézel a házra, de csak egy pillanatig időzik rajta tekinteted.

Évek óta minden reggel a várost elkerülő utat választod. Negyedóra, míg beérsz, épp elég arra, hogy végiggondold és rangsorold a napi teendőidet. Rutinból vezetsz, ismered a szakasz minden centijét. Enyhe jobbkanyar után 40 km-es sebességkorlátozás, néhány száz méterrel később ˝S˝-kanyar, majd ötödikbe kapcsolhatsz.

Ma nem teszed. Az autó megcsúszik a kanyarban. Áttérsz a szemközti sávba. Apró kormánymozdulatokkal próbálsz korrigálni, de a kocsi nem engedelmeskedik. Fogynak a méterek közted és az érkező kamion között. Tudod, mit jelent, ha ütköztök. Eldöntöd, inkább a jobb oldali árkot választod, és nagyot rántasz a kormányon.

Látod közeledni a villanyoszlop szürke sávját. Rácsodálkozol nyugalmadra. Fáj, amikor homlokod a szélvédőnek ütődik. Bal karod a fejed elé rántod, jobb kezeddel kitámasztod magad. Hallod a fém recsegését, az üveg hasadását, aztán a csilingelést. Nem félsz. Vársz és figyelsz. Nem igazán érdekel, mi történik veled. Azt számolod, mennyit fordul az autó, mielőtt megáll.

Többen rohannak feléd. Két férfi feszegeti az ajtókat. Hallod, amit rólad beszélnek. Egyedül vagy az autóban és eszméletlenül lógsz az ülésből. Valaki poroltóért kiált.

Jár a motor, mégis hallod a csöpögést. Megpróbálsz szabadulni a biztonsági öv szorításából, mert hozzá kell férned a gyújtáskapcsolóhoz. Nem találod a csatot. Azt sem érted, miért látod a falut, ha a kanyar mögött hagytad. Észreveszed a műszerfalból lógó légzsákokat, mégsem fogod fel, ott van a kocsi eleje.

Szemed sarkában mozgást érzékelsz. Először azt hiszed, a férjed az, majd rájössz, egy idegen férfi mászott be mögéd. Megpróbálja elérni a slusszkulcsot. Rászólsz, kapcsolja ki az öved. Közben arra figyelsz, nehogy fejre ess. Már tudod, hová kell nyúlnod. Leállítod a motort.

Valaki azt kérdezi, kit értesítsen a történtekről? Megadod a számot. Közben megszólal a telefonod. Ráeszmélsz, nem először hallod csörögni. Keresed, honnan jöhet a hang.

Mindenütt bizonylatok hevernek. Előző este tízig bent voltál, mégis vittél haza munkát. Némelyik számla véres. Össze kell szedned őket, letörölgetni a vért, amíg lehet. De előbb telefonálnod kell.

Hallod, hogy csörög a telefonod. A férfi, aki melléd mászott, rákként tolat kifelé a bal hátsó ajtón. Jobb karját nyújtja feléd. – Asszonyom, kérem, jöjjön! Próbálja meg!

Nem mehetsz. Előbb a számlák, a pénztárbizonylatok. Egyenként adogattad ki a papírokat.

A férfi már könyörög. – Asszonyom, jöjjön, majd a tűzoltók összeszednek mindent! – De te nem fogod meg a felkínált kezet. Könyvelő vagy. Muszáj összeszedned a számlákat. Nem veszhet el egy sem.

Megint hallod, hogy csörög a telefonod. Meg kell keresned, honnan jön a hangja. Mire betájolod, elhallgat. Diktálod a számod és kéred, valaki hívjon fel. Újra csörög a telefon, bent a motortérben. Egy résen át benyúlsz érte. Most már indulhatsz. Férfiak segítenek.

Ülsz az árokparton és telefonálsz. Elsőként a főnököd hívod. Elhadarod, hogy ma ne számítson rád, baleseted volt, most várod a mentőket. A tegnapi bizonylatok mind megvannak, küldjön értük egy kollégát. Ő ingerülten rád csattan, ezt mégis hogy képzeled? Zárás van. De téged ez már nem érdekel. Bontod a vonalat. A következő hívás is kicseng. Nem veszik fel. Újra próbálod. Megszakad. Egy másik számot hívsz, és üzenetet hagysz. Közben úgy érzed, sírnod kell.

Fázol, pedig egy tűzoltó válladra terítette a kabátját. Nem emlékszel, megköszönted-e. Csak reméled, nem mulasztottad el. Hangosan vacogsz.

Megérkezik a mentő. Újabb férfiak. Miért nincs itt egyetlen nő sem? Valaki azt kérdezi, fel tudsz-e állni. Magam jöttem ki az autóból is, válaszolod, és felállsz. Karon fognak. Indulnátok, de megszédülsz. Ettől megijedsz. Hordágyra fektetnek, és a mentőautóba visznek.

Egyre jobban fázol. Sokan vannak körülötted. Hallod, ahogy beszélnek hozzád, de te csak a téged vizsgáló férfi szemében tudsz megkapaszkodni. Mélykék és megnyugtató. Mindjárt elalszol, érzed, aztán mégsem.

Édesapádat látod. A mentő ajtajában áll. Az egyik egyenruhás teszi épp vállára a kezét, nyugtatgatja. Te is örülsz annak, hogy nem ért nagyobb baj, burokban születtél.

Melléd nyomakodik egy rendőr. Kihallgat. Fogyasztottál-e alkoholt? Hivatkozol-e műszaki hibára? Elismered-e a felelősséged? Amikor ingerülten szól rá a mentőtiszt, végre békén hagy.

Becsapják utána az ajtót. Szirénázva indultok el.

Fázol. Nagyon. Pedig az infúzió melegíti a karod. Aludnod kell! Mindjárt alszol. Szorítást érzel a jobb válladon.

– Asszonyom, nézzen rám, nézzen a szemembe, nem alhat most el! Már csak néhány perc. Kérem, figyeljen rám, nézzen a szemembe…

MagaNyuszója

Magának is szépet EgyetlenM,

képzelje, ahogy olvastam a levelét, rájöttem, elég volt, hogy megsajnált és távgondolt rám, máris mindenem megjavult. Igaz, tegnap körbetelefonáltam az összes alkatrészboltot, mire az utolsónál a kocsimról kiderült, nincs is benne szakadt kuplungbovden, mert hidraulikás. Sejtheti, mekkora öröm nekem, hogy már tudom, azért égett a műszerfalon az a piros lámpa, mert szomjas volt a kuplungtárcsa. Fel is buzdultam azon, hogy nincs nagyobb baj, és feleslegesen ijesztegettek, nem kell kiszerelni a motort, csak egy flakon kuplungolajat kell vennem, gondoltam, hátha a mosógéppel sincs komolyabb gond, és azt is tüzetesebben szemrevételeztem. Megint kiszedtem a szűrőt és jól belepiszkáltam a lyukba egy fakanálnyéllel. És képzelje, nem kell mégse bevitetnem a szervizbe! Két beszippantott nájlonzokni miatt nem szivattyúzta ki a vizet. Gondolhatja, hogy a sikeres mosógépjavítástól vérszemet kapva azonnal ráugrottam a mosogatógépemre is, de sajnos fenn is akadtam a csillagcsavarokon, úgyhogy csavarásügyileg segítségül kellett hívnom az apukámat. De csak vitatkoztunk, mivel sehogy sem akarta hagyni, hogy kiszedjem az ürítő szivattyút. Egyfolytában azt magyarázta, ott mennek a villamosvezetékek, meg a víz ki-be csövek, és csak nagyobb kárt teszek a szakszerűtlen bontogatással. De maga ismer! Nem adtam fel. Ugyan a szivattyú a helyén maradt, de észrevettem, szerencsémre, hogy van egy másik csavar is abban az izében egész lent, és amit tart, az mozog. Azt végre hajlandó volt az apukám kitekerni nekem. Így jutottam el egy műanyag kerékhez, ami az istennek sem akart forogni, pedig minden keréknek pörgés a dolga. De nem hagytam, hogy kifogjon rajtam, és elkezdtem vele játszani. Tudja, ahogy szoktam. Amikor már egész belejöttem, jól le is öntöttem. És akkor újra szívni kezdett! Apukám is megcsodálta. Az előbb még egy zacskó szódabikarbónát is beöntöttem a lyukba, a biztonság kedvéért, hogy teljesen feloldjam a lerakódott zsírt. Remélem, elégedett velem! Látja már, mennyire jó, hogy maga van nekem? Ha nem távgondol rám, sajnálkozva, eszembe nem jutnak az okosságok. De most nincs időm többet írni, mert mennem kell fúvókákat porszívózni. Ne ijedezzen! Csak a kazánt szerelem meg, hogy újra legyen meleg a lakásban, és nem tart ám olyan soká, hogy ne férne bele a maga beígért kávéja, meg a miegymása. Azon viszont gondolkodnom kell, hogy tér- és időbelileg miként egyezzünk. Nekem csak a délután jó, és az is csak holnap, vagy holnapután, de négynél előbb az sem, se csütörtökön, se pénteken, a hétvége amúgy is gázos, hétfőre meg már elröppentem. Pedig haj 'de jólesne, ha tudna hozzám kötődni! Oldja meg!

Addig is millió csóka,

MagaNyuszója