Megtetszett és elvettem...

... tehát elcsórtam, elloptam, megfújtam, magamévá tettem, beépítettem tudatalattimba, vagy mittudomén... De hisz szó sincs építésről! Egyszerűen lenyúltam a más által megfogalmazottakat, mert annyira rólam, belőlem szól. Ha pedig így van, akkor más is ugyanígy érezhet. Hogy is van ez? Minnél többen tudnak belebújni a szövegbe, annál banálisabb lehet? Mi van? Hülyeség. Közhely.
Vagy mégsem? Megszereztem, az enyém, a többi pedig egyáltalán nem érdekel.

„Így hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. Ám a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg.
Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil.
A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni.
A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...”

(filiszteus)

Jut eszembe! Megkérdeztem apámat, szerinte normális vagyok-e, ha jelentkezem magyar szakra. Tömör választ kaptam. Nem! Aztán a kifejtés sem maradt el. Az én koromban, meg a költségek, meg honnan vettem ezt a marhaságot, meg álomvilágban élek és csupa hasonló. Ma bemegyek a TO-ra.